2017. április 8., szombat

Rövid bejegyzés - a blog jövőjével kapcsolatban

Kedves olvasók!

 Nos, ahogyan azt ti is észrevettétek, az utóbbi időben borzasztó ritkán tettem fel új részt, vagy fogalmazhatnék akár úgy is, hogy egyáltalán nem... Ennek nyilván van kiváltó oka, ami viszont még jobban előhozta azt, hogy ne legyen kedvem leülni, és tovább folytatni ezt az egész történetet, az(ok) a visszajelzés(ek) volt(ak), és főként egy olyan komment, amiben megkaptam, hogy nincs már energiám a történethez.
Nem érzem úgy, hogy ennek van igazságalapja, hiszen imádtam úgy fejben végigvinni a történetet, mint ahogyan írásban is. De ha mégis így tűnt volna fel valakinek, akkor nagyon sajnálom. Ha pedig magyarázatot várnátok, hogy miért lett béna az utóbbi rész, akkor értsétek meg, nem az energiámmal és nem is az ihletemmel van gond, hanem azzal a részével a blognak, ahol most tartunk, amiben a főszereplők sem életük legszebb időszakát élik.
És hogy a lényegre térjek: úgy döntöttem, hogy vagy abbahagyom a blogot, befejezetlenül, vagy úgy írom tovább, hogy nem foglalkozom a negatív - egyébként lehet, hogy építő jellegű - kritikákkal, és tényleg mindent úgy alakítok, ahogy az nekem jólesik. Nincs más választásom. Másként semmi értelme nem lenne.
Szükség van viszont a ti véleményetekre (természetesen), hátha akad még olyan, aki olvassa a blogot, és a kimaradás miatt még nem hagyta abba. Várom a visszajelzést kommentben. :)
Legyen szép hétvégétek!

T.

2017. január 7., szombat

88.Fejezet-Drunk

 Életkéim...

Igen, tudom... Rég volt bejegyzés... Szörnyen sajnálom, és szégyenlem is magam emiatt...
De mentségemre szóljon, hogy túl sok minden történt az utóbbi (majdnem) fél évben. Iskola, szerelem, barátok, kórház, plusz még a gépem is kikészült...
Inkább nem magyarázkodnék. Azt ígértem, hogy rendszeresebben fogok írni, ez viszont nem jött össze. Sokszor ihletem sem volt.
Amint ti is észre fogjátok venni, egy kis részletet E/3-ben írtam. Ezt csak annyival magyaráznám, hogy így könnyebben fejezhettem ki magam, valamint a történetet jobban vázolhattam fel.
A részről még annyit, hogy valóban sokat gondolkodtam, hogy és miként történjenek a dolgok. Valamiért nem volt könnyű kigondolni, de azért remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket és kíváncsiak vagytok a folytatásra, mert attól, hogy fellép egy hosszabb szünet, megállás nincs és nem is lesz.
Mivel csak most volt alkalmam feltölteni az új részt, lehet, hogy picit megkésve, de annál tisztább szívvel kívánok sikerekben gazdag, boldog új évet, és ne feledjétek manócskáim, hogy mind csodálatosak vagytok! :)<3

Timi xx

*Ashton szemszöge*

Csupán apa arckifejezéseiből tudtam leszűrni a dolgokat. Bólintott, "aha"-zott, és végig komornak tűnt, bár a telefonbeszélgetés nem tartott még egy egész percig sem. Azalatt is legalább tízszer kérdezgettük, hogy "mit mond?", viszont apa semmit nem mondott egészen addig, ameddig be nem fejeződött a hívás. Végül, miután a zsebébe csúsztatta a telefont, megszeppenve nézett körül, és engem levert a víz.
- Megtalálták. Megtalálták Abbyt. - mondta megkönnyebbült arccal.
Egy tőmondat elég volt ahhoz, hogy minden a feje tetejére álljon. Nagyjából mindenkin azt vettem észre, hogy apám szavait hallva lefagy, azt azonban már nem tudtam eldönteni, hogy jó vagy rossz értelemben. Mert nekem mindkettőből jutott bőven, annak ellenére, hogy ez most azért elég jó hírnek számított. Megtalálták...
Anyára nyomban rátört egy újabb sírógörcs, és elgyengülve hullott a kanapéra, de nem kapott túl sok figyelmet. Harry könnybe lábadt szemmel pislogott, Danny enyhén lesápadt, a kicsiknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi van, a nagybátyámék pedig továbbra is kellőképpen fejezték ki aggodalmukat. Hangoskodás, sóhajtozás és ezerféle kérdés töltötte be az addig csendes szobát. Aztán mindannyian apa felé fordultak, aki annyit sem volt hajlandó elmondani, hogy Abbyt hol találták meg, csak hátat fordítva sietett, illetve rohant ki a lakásból, mire én azonnal utána eredtem, és ha nem kiáltok, szó nélkül elhajt a kocsival.
- Várj! - loholtam utána. A motor már felbőgött, de apa már csak azt várta meg, hogy beszálljak mellé, és ahogy kikanyarodott a kocsifelhajtóról, az ajtóban (anya kivételével) a társaság összes tagját pillantottam meg. Kétségbeesetten bámultak utánunk, Harry már oda is szaladt volna hozzánk, de May a karját megfogva akadályozta meg őt ebben, én meg bekötöttem magam, mert... mert úgy láttam jónak.
Feszültnek éreztem magam. Magam előtt láttam az összetört húgomat, és sajnos úgy éreztem, hogy semmi sincs rendben. Apám borzasztó gyorsan hajtott, és ez még rá is tett egy lapáttal.
Mondhattam volna neki azt, hogy lassítson, mert egyáltalán nem volt jó meghaladni a sebességkorlátot, de annyira lekötött ez a teljes Abby dolog, hogy inkább nem szóltam semmit, és apát is megkíméltem egy plusz idegességtől. Ha fogalmazhatnék így...
- Hol van? - kérdeztem végül, és csupán a szemem egyik sarkából meredtem apámra. Láttam, ahogyan a mellkasa lassan fel-le emelkedik a mély levegővételtől, de nem válaszolt azonnal, hanem úgy tett, mintha hatásszünetre lett volna szükség. Csak pár pillanat múlva értettem meg. - Hol találták meg? - kérdeztem megint, amire apa már valamennyire értelmes választ adott.
- Egy kocsmában. Ivott. Sokat.
Pislognom kellett párat, hogy meggyőződjek, nem viccel. Az egész törzsemmel felé fordultam, bővebb magyarázatot várva tőle. Nos, nem kaptam.
Rezzenéstelen arccal bámulta az utat, és egy számomra teljesen ismeretlen utcába kanyarodott be.
- Mi az, hogy ivott? - kérdeztem immár felháborodva, és nem hazudok, ha azt állítom, hogy közel álltam ahhoz, hogy elbőgjem magam.
Apa -az amúgy kicsit sem költői kérdésemre- egy fél pillantással válaszolt, ami csak jobban feldühített, utána pötyögött párat a telefon kijelzőjén, pillanatok múlva hívást kezdeményezve.
- Értem. - mondta komoran. - Nemsokára ott vagyok. Kérem... vigyázzon a lányomra.
Tűkön ülve vártam, hogy apa megálljon, fogalmam sincs hol, csak álljon meg. Mert akkor még nem is gondoltam, halvány elképzelésem sem volt arról, hogy milyen látvány fogad majd. De akkor pontosabban.
Apa kiszállt, durván bevágta a kocsiajtót, és én követtem a példáját. Egy lepukkadt épület előtt álltunk meg, és a két, ott parkoló rendőrkocsi látványa sem volt valami nyugtató. Nyilván nem. Főleg, hogy tisztában voltam azzal, miért...
Mintha pontosan tudta volna, hogy ez az a hely, apa mindent maga mögött hagyva rohant előre, és feltépte a kocsmaajtót. Ott helyben meg is torpant a látvány miatt. Én is.
 Abby a földön ült, háttal a pultnak támaszkodott, mellette egy darabokra tört pohár szilánkjai hevertek a kiömlött itallal. A lábait felhúzta, lehajtotta a fejét, és csak sírt, körülötte meg csomóan ácsorogtak, és őt figyelték. Közöttük volt az a zsaru, akivel végig tartottuk a kapcsolatot, és amint meglátott minket, odajött hozzánk. A gyomrom golflabda méretűre zsugorodott, egyszerűen nem bírtam megmozdulni.
- Kérem, hagyják el a helyet. - szólt a rendőr az ott sörözgető társaságra, akiknek tagjai nem is tiltakoztak, pár pillanat alatt kiléptek az ajtón, de a távozásuk előtt azért furcsán meredtek ránk.
Nem fogtam fel épp ésszel, hogy mi zajlik le körülöttem.
Apa dühösen állt Abby előtt, ettől függetlenül tehetetlen volt, és a húgom szerintem még csak észre sem vette, hogy ott vagyunk. Az egyik zsaru tehetetlenségében leguggolt, a húgom hátát simogatta, hátha lenyugszik, mindenki más csak bénán figyelte, és már-már zavarba jött attól, hogy semmit nem tudott tenni. Én meg... meg sem moccantam. Az egész kezdett egyre röhejesebbé válni, míg Abby fel nem nézett.
A tekintete azonnal megállapodott az apánkén, aztán az arcára hirtelen olyan félelem és pánik ült ki, hogy úgy éreztem, legszívesebben elrohant volna onnan.
Apa féloldalasan intett nekem, a többiek összezavarodva néztek egymásra, és egyszerre csak olyan düh, bosszúvágy és rossz érzés tört rám, hogy képtelen voltam uralkodni magamon és az érzéseimen.

*E/3*

Ashton dühösen lépett a húga elé, már nem állt egy helyben, tétlenül, és a hirtelen jött cselekedete igen meglepő volt. Abby hatalmas szemekkel, ijedten meredt rá, és csak sírt. Nem ivott sokat, annyit viszont igen, amennyi elég volt a teljes kiboruláshoz, és valószínűleg azt is tudhatta, hogy a bátyja nem megdicsérni szeretné. Sajnos jól gondolta.
Ashton megmagyarázhatatlan állapotba került. Az addig aggódó testvérből hirtelen vált dühös, agresszív báty, aki csöppet sem kímélve ragadta meg a húga karját, majd önerőből húzta fel őt a földről. A lány nem hogy megszólalni, reagálni sem tudott. Közel állt az ájuláshoz, Ashton mégsem engedte el a karját. Úgy szorította, hogy az ujjai elfehéredtek, a lánynak meg mindössze annyi ideje volt, hogy könnyezve felszisszenjen, ugyanis Ashton összeszorított fogakkal nézett vele farkasszemet.
- Mi a francot művelsz, te idióta? - kérdezte durván, úgy, hogy a szavai a levegőbe hasítottak. Egy halom megszeppent szempár szegeződött rájuk, és akinek tennie kellett volna ez ellen valamit, az sem mozdult meg.
Abby nem tudott válaszolni. Ismét lehajtotta a fejét és erőteljesebb pityergésbe kezdett, közben meg bűzlött az italtól. Az ő alkoholszaga tökéletesen keveredett a kocsmában lévő szivar- és egyéb italéval. Ezt a bátyja is észrevette, majd undorodva engedte el a karját. A körülöttük lévők sorban szóltak rá, hogy fejezze be és engedje el, viszont a tekintetét egy pillanatra nem vette volna le a húgáról.
Olyan pillanat volt ez a testvérpár életében, ami biztos, hogy egy emlékezetből sem fog majd eltűnni, és bármi történjék, fekete foltot hagy a szívekben. Hiszen most nem volt köztük szeretet, megértés, csupán harag és bánat. Nem volt testvériség. Nem volt béke.
Ashton és Abby édesapja megrökönyödve nézte végig a történteket, a gyermekeit, akiket életében egyszer látott szembeszállni egymással, végül felemelte a hangját.
- Ashton!
A fiú egy lépést hátrált, és Abby patakokban folyó könnyekkel emelte föl a karját, amin még mindig látszott Ashton összes, bár egyre jobban halványodó ujjlenyomata, a keze szorításának helye.
- Fiatalember, - lépett Ashton mögé az egyik rendőr - kérem, tartsa távol magát a hölgytől.
- Az a bizonyos "hölgy" a húgom! - sziszegte, ám senki nem vette figyelembe őt. Az édesapja akkor már finoman megragadta Abbyt, kikísérte az ajtón, és a rendőrökkel való rövid megállapodás után arra jutottak, hogy hazamehet.
A lány zokogva ült be a kocsiba, és a hazafele vezető út is ugyanúgy zajlott le, ráadásul Ashtont sem hagyta nyugodni mindaz, ami történt.
- Örülj, hogy nem a sitten fogsz ma este csücsülni. - jegyezte meg gúnyosan Ashton, mire Abbyre újból rátört a monoton zokogás. A lány úgy érezte, hogy amivel csak lehet, a bátyja azzal bántja őt, ott rúg bele, ahol a legjobban tud fájni.
- Ashton, hagyd abba, az Istenért! - kiáltott rá az apja mérgesen, aki szintén nem tudta, hogy mit tegyen vagy mondjon.
Ashton szó nélkül beült a kocsiba, Abby pedig kisírt szemekkel ballagott utánuk, és elgyengülve hullott a hátsó ülésre. Túl sok mindent kellett kimagyaráznia.

2016. augusztus 31., szerda

Helyzetjelentés: a gépem feladta a harcot :(

Sziasztok, drágáim!

Nos, először hatalmas köszöntetet mondanék (inkább írnék, na) a legutolsó fejezethez érkezett visszajelzésekért, és egyúttal arra bátorítanálak titeket, hogyha olvassátok a blogot, és esetleg valami olyant találnátok benne, ami nem tetszik, akkor szépen kérlek, hogy ezt is tudassátok majd velem. Néha jól jön a negatív kritika, vagy fogalmaznék másként: tanács. Or something. Mindegy.
Amint a bejegyzés címében is említve van, a drága, aranyos, kitartó gépem már napok óta nem működik normálisan, fogalmam sincs mi lelte, de annyi biztos, hogy írásra, böngészésre vagy bármire alkalmatlan. Ez nyilván azt jelenti, hogy egy kisebb (kényszer) szünetet kell tartanom, telefonról pedig borzasztó a blogolás, úgyhogy így állunk. Azért igyekszem minél hamarabb jelentkezni, fejben már megvan a folytatás.

Vigyázzatok magatokra, akinek pedig holnap már suli, annak kitartás. Én még 2 hétig élvezhetem ezt a csodálatos életet, haha.
Öleléééééés <3.
Timi

2016. augusztus 10., szerda

87.Fejezet-We tried...

*Luke szemszöge*

 Lisa végtelen elkeseredettséggel lépett ki a táncstúdió épületének ajtaján. Jóformán be sem csukta maga mögött azt, nem nézett maga elé, az sem érdekelte, hogy valaki útjába áll, csak az Abbyről készült fényképet tartotta a kezében, és olyan reményvesztetten bámulta, hogy a saját hátamon végifutott a hideg. Közben pedig lassan lépkedett le a lépcsőkön. Pár másodperc és a szőke lány arcának látványa elég volt ahhoz, hogy meggyőződjek: ezúttal sem jártunk sikerrel. És sajnos ez volt az utolsó hely, amit érdemesnek tartottunk a keresésre.
 Lisa ragaszkodott ahhoz, hogy ameddig ő bemegy az épületbe, és az ott tartózkodó ismerőseit faggatja ki, hogy tudnak-e valamit Abbyről, mi Calummal csak maradjunk kint, és ha kell, a járókelőktől érdeklődjünk, mert szerinte az is "hasznos" lehet. Be kell vallani, egyáltalán nem volt az. Sőt, az egész délután nem volt az, amit végig arra áldoztunk, hogy Abbyt kerestük egy hatalmas városban, miközben azt sem tudtuk, hogy Sydneyben van-e egyáltalán. Teljesen abszurd ötlet volt ez az egész. Ezzel pedig már az elejétől fogva tisztában voltunk. Legalább is, én igen.
Calum, hozzám hasonlóan, a hátát az épülettel szemben parkoló kocsi oldalának támasztotta, és amint meglátta Lisát, azonnal megindult felé.
Alig ért oda hozzá, a lány kétségbeesetten borult a nyakába, és mivel Sydney talán legforgalmasabb helyén voltunk, a két fiatal kénytelen volt eltűrni a járókelők sziszegéseit, akik csöppet sem találták annyira romantikusnak a nyakba borulós jelenetet, mint amilyen az egyébként volt. Végül Calum gyengéden megfogta Lisa karját, és az idilli pillanatok után inkább mindketten visszajöttek a kocsihoz. Lisa a szemébe gyűlt könnyeivel nézett rám, aztán szó nélkül beült a kocsiba, a kormány mögé.
Calum csalódottan, tehetetlenül megvonta a vállát, és valami olyasmit mondott, hogy Lisa barátai sem tudtak semmit Abbyről, ami a lányt végképp kiborította.
Én a hátsó ülésen foglaltam helyet, Calum az anyósülésen, ahogyan eddig is, és a szótlanul ücsörgő Lisát figyeltük mindketten, aki a leeresztett ablaknál egyik kezével a fejét támasztotta, szomorúan bámulva a szélvédőt. Majd miután feltűnhetett neki, hogy abszolút tanácstalanok vagyunk az ügyben, megszólalt.
- Már ötletem sincs, hogy hol kereshetnénk még. - suttogta elcsukló hangon. - A parton nincs. Igaz, az hülyeség volt, mert miért lenne ott? De még a plázában vagy a kedvenc boltjában sem. Ez is totál marhaság, mit keresne pont most ilyen helyeken? - kérdezte inkább magától, és a sírás kerülgette. - És most... itt... Pedig ez a kedvenc helye. Az egyik kedvenc helye, ahová az utóbbi időben elég sokszor eljártunk, és még itt sincs. Senki nem látta. - mondta már-már tényleg alig hallhatóan.
- Legalább megpróbáltuk, mi mindent megtettünk. - szóltam én is, azonban Lisát nem hatotta meg az, hogy épp őt vigasztalom. Calum aggódó tekintettel hallgatott.
 - Igazatok volt. Semmi értelme nem volt ennek, mindhiába az egész. - szipogta ismét Lisa. Totál kiakadt. - Sajnálom.
Calum ezután hitetlenül fürkészte, és legalább annyira meglepődhetett Lisa "vallomásán", amennyire én. Hangot adott ennek.
- Mindhiába? Sajnálod? A fél Sydneyt feljártuk, mindenhova elmentünk, ahol Abs is gyakran jár. - sorolta. - Iszonyat sok embert megkérdeztünk, hárman összesen legalább százat. Nem a te hibád, sőt, egyikünké sem, hogy nem tudunk róla semmit. Ez mégsem jelenti azt, hogy továbbra sem fogunk. Egyszerűen csak... várnunk kell.
Lisa válasz helyett az arcát a tenyerébe temette, és nekem borzasztó gyomorgörcsöm támadt.
- Minden rendben lesz, hidd el.  - motyogta újra Calum egész más hangnemben, miután feltűnt neki, hogy a kioktatós duma Lisának abszolút nem hiányzik. - Abs nem egy buta lány, aki ne tudna vigyázni magára vagy valami hülyeséget tenne. Másként nem hagyott volna üzenetet senkinek.
Bólintottam.
- És amúgy is, szerintem nagyon komoly keresés indult utána. Egyhamar meg is találják, elvégre ez a feladatuk. - tettem hozzá.
Lisa komor arcot vágott.
- Jó, tudom. Viszont akkor is aggódom, mert... aggódom. - sóhajtotta. - Mégsem kellett volna belerángatnom titeket ebbe. És talán akkor nem csináltam volna hülyét magamból sem. - nézett direkt más irányba, és ezúttal inkább azon volt a hangsúly, hogy mennyire értelmetlen volt a puszta keresgélés. - Azt hiszem, hogy hamarabb kellett volna gondolkodnom, hallgatnom kellett volna rátok. De ez vagyok én. - vont vállat minden mindegy alapon.
- Lisa, hagyd abba. Kérlek. - könyörgött Calum, és azért láttam, hogy a hangulat ellenére csodálattal néz végig a lányon. - Csak jót akartál, mi meg melléd álltunk. Most ne azon idegeskedj, hogy hiába jártuk fel Sydneyt vagy sem. Semmit nem veszítettünk.
- Csalódtam magamban. - harapta be az ajkát a könnyivel küszködve, és én csak kettejük között kapkodtam a fejem.
- Jaj, Lisa... - csóválta meg a fejét kínosan mosolyogva Calum. - Nem hiszem, hogy felfogod, mit is jelent keresni valakit, akiről annyit sem tudsz, hogy a városban tartózkodik-e vagy sem. - Lisa Calumhoz fordult, mélyen a szemébe nézve, és igen kíváncsinak tűnt. - Figyelj, rémes hasonlat, és sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de olyan, mintha... - itt megállt, hatásszünetet tartott, és a sejtéseim szerint azon gondolkodott, hogy mondja-e vagy sem. Végül megtette. - mintha hárman tűt keresnénk a szénakazalban.
Lisa pislogás nélkül meredt rá, utána sajnálattal hajtotta le a fejét.
Nem tudtam, hogy hogyan kellett volna reagálnom Calum kijelentésére, ezért szótlanul láttam be magamnak, hogy a barátom valami olyasmit mert kimondani, amit én nem mertem. És eddig ő sem.
- Igazad van, Cal. - nézett újra fel Lisa a mellette ülő fiúra, ráadásul nem egyszer bólintott. - Nagyon is igazad van.
Enyhén szólva meglepődtem, Calumon pedig azt fedeztem fel, hogy viszonylag megnyugszik.
- Mindegy, ne is tárgyaljuk tovább. Megpróbáltuk. - tűrt egy hajtincset Lisa a füle mögé, és a hangulatváltozása közepette bekötötte magát. - Valakinek ma sokkal rémesebb napja van a sajátunknál, ne a mi kis értelmetlen problémánkon agyaljunk, hiszen ez semmi az Abbyéhez képest. A legjobb barátunkról van szó, erősnek és kitartónak kell lennünk. Megtalálják őt. Tuti. Most meg jobb lesz, ha hazaviszlek titeket. Vagy ilyesmi.
- Ne. - feleltem azonnal a hősies szónok után. Azért volt benne valami... - Vagyis de, de akkor menjünk hozzánk. Addig is... legalább együtt leszünk.
Calum persze benne volt, és Lisa sem ellenkezett. Az utóbbi egy nagyon mély levegőt véve és vegyes érzelmekkel fordította el a kulcsot, mire a motor hangosan felbőgött.


*Ashton szemszöge*

- Te meg hogy kerülsz ide? - fürkésztem összehúzott szemöldökkel Mikeyt, aki mozdulatlanul állt előttem, és már kezdtem azt hinni, hogy pánikrohamot kapott. Lesápadt.
- Hol van Boo? És mi van vele? - kérdezte teljesen magába roskadva. Hirtelen nem tudtam mit válaszolni. Annyira összezavart, annyira rossz érzés járt át a jelenléte miatt, hogy csak némán bámultam rá.
- Honnan tudsz te erről? - faggattam végül, totál nyugtalanul, és tudtam, hogy kikészült. Tudtam, hogy bármennyire is próbálta a kemény fiút eljátszani, talán őt törte össze ez az egész a legjobban, és idő kellett neki ahhoz, hogy felfogja, mi történt velük. Mi történt a kapcsolatukkal.
- Luketól tudok mindent. Nem rég... nem rég beszéltünk. - felelte szinte dadogva, én pedig biztos voltam abban, hogy miután Luke, Lisa és Calum elment tőlünk, azonnal értesítették Michaelt. - Ash, én... én azt hittem, hogy semmi komolyabb nincs. - magyarázta feszült hangnemben, ami engem is egyre nyugtalanabbá tett. - Franc gondolta volna, hogy miért hívtál...
- Kussolsz, mert leittad magad ahelyett, hogy a barátnőddel törődtél volna. - sziszegtem összeszorított fogakkal. Mike nagyot nyelve bámult más irányba, és én még mindig lesajnáló tekintettel méregettem őt.
- Ha Boo-nak valami baja esik... - szólalt meg komolyan. - én azt nem élném túl.
Nem tudom, hogy mi történt velem, de úgy éreztem, hogy el kell mennem onnan, ezért zavartan kerültem ki Michaelt, és inkább a nappaliba siettem a többiekhez. Hiába, Mike oda is követett.
Anya Karenéknek magyarázott valamit arról, hogy Abby keresése folyamatban van, de a rendőrség semmit nem tud még. Épp akkor léptünk be mindketten a nappaliba, mire a beszélgetés furcsa módon megszűnt, és a "rendőrség" szó hallatára valaki nagyon felkapta a fejét.
- Rendőrség? Mi van? - kérdezte Mike hitetlenül, és nagyon úgy nézett ki, hogy erről a részről nem tudott.
Mindannyian egy emberként néztünk rá, ő meg értetlenül, magyarázatot várva tőlünk.
Karen és Daryl ijedten összenéztek, utána egyszerre a fiukra, és mintha megállapodtak volna, Mike apja válaszolt minden fajta gondolkodás nélkül.
- Abbyt a rendőrség keresi.
- Fogalmunk sincs, hogy hol lehet. Mindössze egy rövid üzenetet hagyott, azt viszont nem említette, hogy hová és meddig megy. Ez volt az utolsó választásunk. - mondta anya. A többiek ezalatt szintén idegesen várták Mike reakcióját. Anya összefont karokkal, karikás szemekkel állt Karen mellett, apa engem vizslatott, a nagybácsim Mayre figyelt, aki szintén kezdett lesápadni, Danny a földet bámulta, Harry, Bradley és a kicsik egyszer csak megjelentek előttünk, és én abban a percben úgy hittem, hogy még a vér is megfagy Mikeyban, mert az arca az addiginál is fehérebb lett. Aztán megcsörrent apa telefonja.
- Jézusom, ez a rendőrség lesz! A magánszám! - mondta hangosan, és bennem az ütő is megállt.
Anya azonnal hadonászni kezdett, hogy apa vegye már fel, és nagyjából mindenki ugyanígy tett. Egyedül Mike ácsorgott még mindig lefagyva, az égvilágon semmit nem értve.
Csupán apa arckifejezéseiből tudtam leszűrni a dolgokat. Bólintott, "aha"-zott, és végig komornak tűnt, bár a telefonbeszélgetés nem tartott még egy egész percig sem. Azalatt is legalább tízszer kérdezgettük, hogy "mit mond?", viszont apa semmit nem mondott egészen addig, ameddig be nem fejeződött a hívás. Végül, miután a zsebébe csúsztatta a telefont, megszeppenve nézett körül, és engem levert a víz.
- Megtalálták. Megtalálták Abbyt. - mondta megkönnyebbült arccal.