2017. szeptember 5., kedd

89.Fejezet-Leave!

*E/3*

- Hagyj már békén! - kiáltott Abby könnyezve és hisztérikus hangnemben Ashtonra, aki szinte egész út alatt arról magyarázott, hogy szerinte a lány mennyire buta és meggondolatlan. Morgott még néhány nem túl kedves szót az anyósülésről, és dühöngve nézte, ahogyan a húga sietősen kiszáll az autóból.
- Ashton, hagyd most őt. Semmit nem oldasz meg ezzel - sóhajtotta a fiú édesapja, és idegességében az orrnyergét dörzsölgette. Erre Ashton egy "te ezt most nem gondolod komolyan" arcot vágott, és Abbyt követve kiszállt a kocsiból, pedig az édesapjának valóban az volt a célja, hogy valamennyire szétoszlassa a kedélyeket a két idősebb gyereke között. Nem ért el nagy sikert.
Abby nem vette észre, hogy a házuk előtt Michael apja is leparkolt, hiszen a sírástól fuldokolva a bejárathoz loholt, és feltépte az ajtót. Bent megrökönyödött szempárok fogadták, mindannyian egy emberként meredtek rá, és ahelyett, hogy a látványa megnyugtatta volna, inkább sokkolta a társaságot. Elkenődött smink, karikás szem, kócos és zsíros haj, piszkos ruhák, italszag. Valahogy így nézett ki.
Abby tekintete végigsiklott az ott lévőkön, majd a tekintete találkozott Michaeléval. Nagyot nyelt, és érezte, hogy egy újabb, erőteljesebb zokogás fog rátörni.
- Ki...kicsim... - dadogta Michael lesápadva, mire a lány szó nélkül fogta magát, felrohant az emeleti szobájába, és úgy tett, mintha félne vagy megijedt volna Michaeltól.
- Abby! - szóltak utána kórusban, de mindhiába. Ann észbe kapott, és indult is volna utána, amikor a volt férje belépett az ajtón a fiával.
Ashton a húgát követve tört utat magának, ezért a szülei sem tétováztak, és utána eredtek. Ashton apja attól tartott, hogy egy újabb veszekedés fogja kezdetét venni a testvérpár között, ám amikor már az emeleten tartózkodott, a fiú akkor csapta be maga mögött a saját szobájának ajtaját. A kicsik lent egymás között kapkodták a fejüket, és folyamatosan azt kérdezgették, hogy ,,mi van Abbyvel?" és ,,Ashton miért dühös?".
- Semmi komoly, kicsikéim, semmi komoly - nézett May felváltva rájuk, és magukhoz szorongatta őket.
- Hazz, te maradj itt! - szólt Danny a legkisebb Irwinre, aki a szülei után indult, de az unokatestvére időben megfékezte. Mike egy helyben ácsorgott, maga elé bámult, a szülei meg tehetetlenül és értetlenkedve figyelték a történéseket.


*Luke szemszöge*

- Nem lenne jobb felhívni valakit? Mondjuk, Asht - türelmetlenkedett Calum, és Lisa is hevesen bólogatott, utána belekortyolt a narancslevébe, amit frissen facsartam neki.
- Ha van valami, akkor biztos értesít minket - feleltem, aztán tovább bámultam a saját szobám plafonját, és csak imádkoztam, hogy ne vegyék észre a szennyes alsóm, ami amúgy az egyik sarokban hevert. Eh.
- Jó, de zavar, hogy nem tudok semmit - túrt Lisa idegesen a hajába. - És türelmetlen vagyok, mert fogalmam sincs mi van a barátnőmmel. Ráadásul nem tudtam megakadályozni, hogy csak így lelépjen - mondta kétségbeesetten. Az igazság az, hogy még így is gyönyörű volt, én meg nem tudom, hogy ott hirtelen mi történt velem, és miért tűnt csak most fel az, hogy ez a lány mennyire elkápráztató.
- Héé, nyugi... - simított Calum végig a hátán. - Minden rendben lesz, Abby nem buta és nem csinálna hülyeséget. Meg amúgy is, nem rég jöttünk el tőlük. Ash biztos hívott volna, ha lenne hír.
Lisa válasz helyett elszomorodva megvonta a vállát.
- Na... - léptem oda hozzá én is, mert láttam rajta, hogy lassan kikészül. - Kérsz valamit?
Megrázta a fejét, ezért segítségkérően Calumra pillantottam, aki még mindig Lisa hátát simogatta.
- Figyu, - intézte Lisához a szavakat - mi lenne, ha játszanánk neked valamit? Azt mondtad, hogy a zenétől mindig jobb kedved lesz.
Nem is tűnt rossznak Calum ötlete. Lisa sem ellenkezett.
- Jó - válaszolta halvány mosollyal, és felkelt a babzsákfotelből. A kecses mozdulatai miatt bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam valami gyorsan levenni róla a szemem. Egyre jobban kezdtem megérteni, hogy Calum miért van oda a szőkeségért.
Hülye vagy, Luke. Ezt nem engedheted meg magadnak.
- De akkor menjünk a garázsba, ott hangulatosabb - tanácsoltam, elterelve a gondolataimat a lányról, és már a szobámban sem voltunk.


*E/3*


- Kincsem, - nyitott be rémülten Ann Abby szobájába - mit csináltál? Jól vagy? Úgy aggódtunk érted!
Abby párnába fúrt fejjel motyogott valami olyasmit, hogy egyedül szeretne lenni, majd ezt ismételgette el még jó párszor, egyre dühösebben, Ann pedig újra megijedt.
- Hagyd most te is - tanácsolta Abby apja, aki addig csendben figyelte a történteket, majd arra lett figyelmes, hogy Michael is feszülten az ajtó előtt áll, végül Abby szobájába belépve tétovázás nélkül megszólal.
- Boo, beszélnünk kell. Tudom, hogy hülyeséget mondtam... - sóhajtotta - nem gondoltam azt komolyan, te is tudhatnád. Csak beszéljünk, tisztázni fogunk mindent... kérlek...
Abby az ő hangjára azonnal felkapta a fejét, és egy ideig rezzenéstelen arccal meredt rá.
 Erre Michael úgy érezte, hogy hátrálnia kell pár lépést, és inkább kilépett a folyosóra.
- Hagyj békén. Menj haza - mondta neki Abby csalódottan, miközben az ajtóhoz lépett, és mindhármuk előtt félig dühösen, félig szomorúan becsukta azt. Ennyi.
- Boo...  - próbálkozott Mike - Szeretlek. Érted?
- Mondtam már, hogy hagyj békén! - érkezett a csöppet sem kielégítő válasz.
Abby szülei először egymásra, utána Mikeyra néztek.
- Most neked is az lesz a legjobb, ha hazamész - mondta Abby édesapja, közben fél karral átölelte Annt.
- Nem... Nem lehet, - rázta meg idegesen a fejét Michael - nem tudom így itt hagyni.
- Nemsokára megbeszéltek mindent. Amint lenyugszik.
- De...
- Michael - emelte fel a hangját, ellentmondást nem tűrően, amire az említett fiú némán és nem túl vidáman bólintott, majd lement a lépcsőn, nem sokkal később pedig a házból is kilépett.
Michael szülei lent, a többiekhez hasonlóan aggódva várták, hogy Annéktől bármiféle magyarázatot kapjanak, vagy legalább azt tudják meg, hogy mi van Abbyvel. Nos, válasz helyett néhány igen sokat mondó pillantással illették őket.

2017. április 8., szombat

Rövid bejegyzés - a blog jövőjével kapcsolatban

Kedves olvasók!

 Nos, ahogyan azt ti is észrevettétek, az utóbbi időben borzasztó ritkán tettem fel új részt, vagy fogalmazhatnék akár úgy is, hogy egyáltalán nem... Ennek nyilván van kiváltó oka, ami viszont még jobban előhozta azt, hogy ne legyen kedvem leülni, és tovább folytatni ezt az egész történetet, az(ok) a visszajelzés(ek) volt(ak), és főként egy olyan komment, amiben megkaptam, hogy nincs már energiám a történethez.
Nem érzem úgy, hogy ennek van igazságalapja, hiszen imádtam úgy fejben végigvinni a történetet, mint ahogyan írásban is. De ha mégis így tűnt volna fel valakinek, akkor nagyon sajnálom. Ha pedig magyarázatot várnátok, hogy miért lett béna az utóbbi rész, akkor értsétek meg, nem az energiámmal és nem is az ihletemmel van gond, hanem azzal a részével a blognak, ahol most tartunk, amiben a főszereplők sem életük legszebb időszakát élik.
És hogy a lényegre térjek: úgy döntöttem, hogy vagy abbahagyom a blogot, befejezetlenül, vagy úgy írom tovább, hogy nem foglalkozom a negatív - egyébként lehet, hogy építő jellegű - kritikákkal, és tényleg mindent úgy alakítok, ahogy az nekem jólesik. Nincs más választásom. Másként semmi értelme nem lenne.
Szükség van viszont a ti véleményetekre (természetesen), hátha akad még olyan, aki olvassa a blogot, és a kimaradás miatt még nem hagyta abba. Várom a visszajelzést kommentben. :)
Legyen szép hétvégétek!

T.

2017. január 7., szombat

88.Fejezet-Drunk

 Életkéim...

Igen, tudom... Rég volt bejegyzés... Szörnyen sajnálom, és szégyenlem is magam emiatt...
De mentségemre szóljon, hogy túl sok minden történt az utóbbi (majdnem) fél évben. Iskola, szerelem, barátok, kórház, plusz még a gépem is kikészült...
Inkább nem magyarázkodnék. Azt ígértem, hogy rendszeresebben fogok írni, ez viszont nem jött össze. Sokszor ihletem sem volt.
Amint ti is észre fogjátok venni, egy kis részletet E/3-ben írtam. Ezt csak annyival magyaráznám, hogy így könnyebben fejezhettem ki magam, valamint a történetet jobban vázolhattam fel.
A részről még annyit, hogy valóban sokat gondolkodtam, hogy és miként történjenek a dolgok. Valamiért nem volt könnyű kigondolni, de azért remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket és kíváncsiak vagytok a folytatásra, mert attól, hogy fellép egy hosszabb szünet, megállás nincs és nem is lesz.
Mivel csak most volt alkalmam feltölteni az új részt, lehet, hogy picit megkésve, de annál tisztább szívvel kívánok sikerekben gazdag, boldog új évet, és ne feledjétek manócskáim, hogy mind csodálatosak vagytok! :)<3

Timi xx

*Ashton szemszöge*

Csupán apa arckifejezéseiből tudtam leszűrni a dolgokat. Bólintott, "aha"-zott, és végig komornak tűnt, bár a telefonbeszélgetés nem tartott még egy egész percig sem. Azalatt is legalább tízszer kérdezgettük, hogy "mit mond?", viszont apa semmit nem mondott egészen addig, ameddig be nem fejeződött a hívás. Végül, miután a zsebébe csúsztatta a telefont, megszeppenve nézett körül, és engem levert a víz.
- Megtalálták. Megtalálták Abbyt. - mondta megkönnyebbült arccal.
Egy tőmondat elég volt ahhoz, hogy minden a feje tetejére álljon. Nagyjából mindenkin azt vettem észre, hogy apám szavait hallva lefagy, azt azonban már nem tudtam eldönteni, hogy jó vagy rossz értelemben. Mert nekem mindkettőből jutott bőven, annak ellenére, hogy ez most azért elég jó hírnek számított. Megtalálták...
Anyára nyomban rátört egy újabb sírógörcs, és elgyengülve hullott a kanapéra, de nem kapott túl sok figyelmet. Harry könnybe lábadt szemmel pislogott, Danny enyhén lesápadt, a kicsiknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi van, a nagybátyámék pedig továbbra is kellőképpen fejezték ki aggodalmukat. Hangoskodás, sóhajtozás és ezerféle kérdés töltötte be az addig csendes szobát. Aztán mindannyian apa felé fordultak, aki annyit sem volt hajlandó elmondani, hogy Abbyt hol találták meg, csak hátat fordítva sietett, illetve rohant ki a lakásból, mire én azonnal utána eredtem, és ha nem kiáltok, szó nélkül elhajt a kocsival.
- Várj! - loholtam utána. A motor már felbőgött, de apa már csak azt várta meg, hogy beszálljak mellé, és ahogy kikanyarodott a kocsifelhajtóról, az ajtóban (anya kivételével) a társaság összes tagját pillantottam meg. Kétségbeesetten bámultak utánunk, Harry már oda is szaladt volna hozzánk, de May a karját megfogva akadályozta meg őt ebben, én meg bekötöttem magam, mert... mert úgy láttam jónak.
Feszültnek éreztem magam. Magam előtt láttam az összetört húgomat, és sajnos úgy éreztem, hogy semmi sincs rendben. Apám borzasztó gyorsan hajtott, és ez még rá is tett egy lapáttal.
Mondhattam volna neki azt, hogy lassítson, mert egyáltalán nem volt jó meghaladni a sebességkorlátot, de annyira lekötött ez a teljes Abby dolog, hogy inkább nem szóltam semmit, és apát is megkíméltem egy plusz idegességtől. Ha fogalmazhatnék így...
- Hol van? - kérdeztem végül, és csupán a szemem egyik sarkából meredtem apámra. Láttam, ahogyan a mellkasa lassan fel-le emelkedik a mély levegővételtől, de nem válaszolt azonnal, hanem úgy tett, mintha hatásszünetre lett volna szükség. Csak pár pillanat múlva értettem meg. - Hol találták meg? - kérdeztem megint, amire apa már valamennyire értelmes választ adott.
- Egy kocsmában. Ivott. Sokat.
Pislognom kellett párat, hogy meggyőződjek, nem viccel. Az egész törzsemmel felé fordultam, bővebb magyarázatot várva tőle. Nos, nem kaptam.
Rezzenéstelen arccal bámulta az utat, és egy számomra teljesen ismeretlen utcába kanyarodott be.
- Mi az, hogy ivott? - kérdeztem immár felháborodva, és nem hazudok, ha azt állítom, hogy közel álltam ahhoz, hogy elbőgjem magam.
Apa -az amúgy kicsit sem költői kérdésemre- egy fél pillantással válaszolt, ami csak jobban feldühített, utána pötyögött párat a telefon kijelzőjén, pillanatok múlva hívást kezdeményezve.
- Értem. - mondta komoran. - Nemsokára ott vagyok. Kérem... vigyázzon a lányomra.
Tűkön ülve vártam, hogy apa megálljon, fogalmam sincs hol, csak álljon meg. Mert akkor még nem is gondoltam, halvány elképzelésem sem volt arról, hogy milyen látvány fogad majd. De akkor pontosabban.
Apa kiszállt, durván bevágta a kocsiajtót, és én követtem a példáját. Egy lepukkadt épület előtt álltunk meg, és a két, ott parkoló rendőrkocsi látványa sem volt valami nyugtató. Nyilván nem. Főleg, hogy tisztában voltam azzal, miért...
Mintha pontosan tudta volna, hogy ez az a hely, apa mindent maga mögött hagyva rohant előre, és feltépte a kocsmaajtót. Ott helyben meg is torpant a látvány miatt. Én is.
 Abby a földön ült, háttal a pultnak támaszkodott, mellette egy darabokra tört pohár szilánkjai hevertek a kiömlött itallal. A lábait felhúzta, lehajtotta a fejét, és csak sírt, körülötte meg csomóan ácsorogtak, és őt figyelték. Közöttük volt az a zsaru, akivel végig tartottuk a kapcsolatot, és amint meglátott minket, odajött hozzánk. A gyomrom golflabda méretűre zsugorodott, egyszerűen nem bírtam megmozdulni.
- Kérem, hagyják el a helyet. - szólt a rendőr az ott sörözgető társaságra, akiknek tagjai nem is tiltakoztak, pár pillanat alatt kiléptek az ajtón, de a távozásuk előtt azért furcsán meredtek ránk.
Nem fogtam fel épp ésszel, hogy mi zajlik le körülöttem.
Apa dühösen állt Abby előtt, ettől függetlenül tehetetlen volt, és a húgom szerintem még csak észre sem vette, hogy ott vagyunk. Az egyik zsaru tehetetlenségében leguggolt, a húgom hátát simogatta, hátha lenyugszik, mindenki más csak bénán figyelte, és már-már zavarba jött attól, hogy semmit nem tudott tenni. Én meg... meg sem moccantam. Az egész kezdett egyre röhejesebbé válni, míg Abby fel nem nézett.
A tekintete azonnal megállapodott az apánkén, aztán az arcára hirtelen olyan félelem és pánik ült ki, hogy úgy éreztem, legszívesebben elrohant volna onnan.
Apa féloldalasan intett nekem, a többiek összezavarodva néztek egymásra, és egyszerre csak olyan düh, bosszúvágy és rossz érzés tört rám, hogy képtelen voltam uralkodni magamon és az érzéseimen.

*E/3*

Ashton dühösen lépett a húga elé, már nem állt egy helyben, tétlenül, és a hirtelen jött cselekedete igen meglepő volt. Abby hatalmas szemekkel, ijedten meredt rá, és csak sírt. Nem ivott sokat, annyit viszont igen, amennyi elég volt a teljes kiboruláshoz, és valószínűleg azt is tudhatta, hogy a bátyja nem megdicsérni szeretné. Sajnos jól gondolta.
Ashton megmagyarázhatatlan állapotba került. Az addig aggódó testvérből hirtelen vált dühös, agresszív báty, aki csöppet sem kímélve ragadta meg a húga karját, majd önerőből húzta fel őt a földről. A lány nem hogy megszólalni, reagálni sem tudott. Közel állt az ájuláshoz, Ashton mégsem engedte el a karját. Úgy szorította, hogy az ujjai elfehéredtek, a lánynak meg mindössze annyi ideje volt, hogy könnyezve felszisszenjen, ugyanis Ashton összeszorított fogakkal nézett vele farkasszemet.
- Mi a francot művelsz, te idióta? - kérdezte durván, úgy, hogy a szavai a levegőbe hasítottak. Egy halom megszeppent szempár szegeződött rájuk, és akinek tennie kellett volna ez ellen valamit, az sem mozdult meg.
Abby nem tudott válaszolni. Ismét lehajtotta a fejét és erőteljesebb pityergésbe kezdett, közben meg bűzlött az italtól. Az ő alkoholszaga tökéletesen keveredett a kocsmában lévő szivar- és egyéb italéval. Ezt a bátyja is észrevette, majd undorodva engedte el a karját. A körülöttük lévők sorban szóltak rá, hogy fejezze be és engedje el, viszont a tekintetét egy pillanatra nem vette volna le a húgáról.
Olyan pillanat volt ez a testvérpár életében, ami biztos, hogy egy emlékezetből sem fog majd eltűnni, és bármi történjék, fekete foltot hagy a szívekben. Hiszen most nem volt köztük szeretet, megértés, csupán harag és bánat. Nem volt testvériség. Nem volt béke.
Ashton és Abby édesapja megrökönyödve nézte végig a történteket, a gyermekeit, akiket életében egyszer látott szembeszállni egymással, végül felemelte a hangját.
- Ashton!
A fiú egy lépést hátrált, és Abby patakokban folyó könnyekkel emelte föl a karját, amin még mindig látszott Ashton összes, bár egyre jobban halványodó ujjlenyomata, a keze szorításának helye.
- Fiatalember, - lépett Ashton mögé az egyik rendőr - kérem, tartsa távol magát a hölgytől.
- Az a bizonyos "hölgy" a húgom! - sziszegte, ám senki nem vette figyelembe őt. Az édesapja akkor már finoman megragadta Abbyt, kikísérte az ajtón, és a rendőrökkel való rövid megállapodás után arra jutottak, hogy hazamehet.
A lány zokogva ült be a kocsiba, és a hazafele vezető út is ugyanúgy zajlott le, ráadásul Ashtont sem hagyta nyugodni mindaz, ami történt.
- Örülj, hogy nem a sitten fogsz ma este csücsülni. - jegyezte meg gúnyosan Ashton, mire Abbyre újból rátört a monoton zokogás. A lány úgy érezte, hogy amivel csak lehet, a bátyja azzal bántja őt, ott rúg bele, ahol a legjobban tud fájni.
- Ashton, hagyd abba, az Istenért! - kiáltott rá az apja mérgesen, aki szintén nem tudta, hogy mit tegyen vagy mondjon.
Ashton szó nélkül beült a kocsiba, Abby pedig kisírt szemekkel ballagott utánuk, és elgyengülve hullott a hátsó ülésre. Túl sok mindent kellett kimagyaráznia.

2016. augusztus 31., szerda

Helyzetjelentés: a gépem feladta a harcot :(

Sziasztok, drágáim!

Nos, először hatalmas köszöntetet mondanék (inkább írnék, na) a legutolsó fejezethez érkezett visszajelzésekért, és egyúttal arra bátorítanálak titeket, hogyha olvassátok a blogot, és esetleg valami olyant találnátok benne, ami nem tetszik, akkor szépen kérlek, hogy ezt is tudassátok majd velem. Néha jól jön a negatív kritika, vagy fogalmaznék másként: tanács. Or something. Mindegy.
Amint a bejegyzés címében is említve van, a drága, aranyos, kitartó gépem már napok óta nem működik normálisan, fogalmam sincs mi lelte, de annyi biztos, hogy írásra, böngészésre vagy bármire alkalmatlan. Ez nyilván azt jelenti, hogy egy kisebb (kényszer) szünetet kell tartanom, telefonról pedig borzasztó a blogolás, úgyhogy így állunk. Azért igyekszem minél hamarabb jelentkezni, fejben már megvan a folytatás.

Vigyázzatok magatokra, akinek pedig holnap már suli, annak kitartás. Én még 2 hétig élvezhetem ezt a csodálatos életet, haha.
Öleléééééés <3.
Timi